Dolmánynapló

 Most építem a bizalmat.

Dománynak egyik nap felfedeztem egy kis sebet a bal orrcimpáján. Valami megszúrhatta, bedagadt neki és nagyon érzékennyé vált. Annyira pici volt a seb, hogy kötőfék felrakásánál vettem észre, mivel nem engedte. Ahogy véletlenül hozzáért a kötőfék az orrához, elkapta a fejét, kifordult és elvágtázott.

Persze nem értettem, hogy mi történt. Mentem utána, és a ló csak menekült. Értetlenül álltam a dolog előtt....

Oké, meg kell tudni fogni. Addig mentem utána, még egy jó fél óra után megállt és a nyakába tudtam tenni a kötelet. Ekkor átvizsgáltam a ló fejét és vettem észre a sebet. Másnapra kétszer akkorára dagadt, így este jött az állatorvos. 

A lényeg a történetben, hogy mivel a ló nincs nálam fél éve, ezért egy ilyen helyzettel építem a bizalmát. Azzal, hogy hogyan viselkedek vele az adott helyzetben. Az emlék tovább megmarad, mint a fájdalom. Nekem fel kell készülnöm arra, hogy a következő fél évben bármikor elszaladhat a kötőfékezés elől, akkor is, ha már hetek óta nem jelent problémát.

A kötőféket óvatosan teszem fel az orrára és az elszaladást megelőzve, előzőleg kötelet teszek a nyakába. Az orrát többször megsimogatom, ha látom rajta, hogy húzódik el, még türelmesebb vagyok. 

Így ez a ló bizalmát építi és nem az marad meg benne, hogy fáj az orra, én pedig erőszakoskodom és nyomorgatom... hanem érzéssel, türelemmel nyúlok hozzá, de nem hagyom rá, hogy kibújjon, elmeneküljön. 

Nyomásra engedés vs elléptetések

 Elöször is tudni kell, hogy mi a különbség és mi a hasonlóság a két feladat között.

Nagyon sokszor látom, hogy keverve van a két dolog és nem helyesen a ló számára teljesen világosan vannak használva.

Mindkét esetben kimozgatjuk, elléptetjük a lovat nyomás hatására. A vállát a fárát oldal irányba, illetve előre és hátra is.

Viszont ameddig az elléptetéseknél “csak” terelgetjük őket, addig a nyomásra engedésnél hozzáérünk a lóhoz.

Azért nagyon fontos külön kezelnünk a két feladatot, mert az egyik teljesen természetes a lónak, hiszen egész nap ezt csinálják egymással a ménesben, míg a másik nem természetes, mert alapvetően nem érnek egymáshoz. Éppen ezért erre külön figyelmet kell fordítani a megtanításánál és nem egybemosni a kettőt.

Jogos a felmerülő kérdés, hogy ha a lónak ez nem természetes, akkor mit keres benne a természetes lókiképzésben. Hiszen a lovak természetes kommunikációján alapul maga a képzés. De a válasz egyszerű, ha fel akarunk ülni a lónak a hátára, akkor bizony hozzá fogunk érni, ezért meg kell tanítani, először földről, hogy hogyan kell a nyomásra reagálni.

A két feladat között a korrigálás is más.

Még az elléptetéseknél kérünk, várunk majd korrigálunk, úgy a nyomsásnál csak várunk. Megvárjuk, hogy a lovunk reagáljon a nyomásra a megfelelő irányba. És igen van, hogy ez percekig is eltarthat. Nem szabad elengedni, hogy majd valami mást vagy máshogyan csináljuk. Megnyomjuk és várunk. A nyomás mértékének akkorának kell lennie, hogy azt fenn tudjuk tartani. Az elmozdulásnál pedig azonnal, AZONNAL!! engedni kell, majd újra kérni és újra engedni. Ebből fog következni, hogy finoman reagál a nyomásra. Idő, türelem és következetesség. Az engedés nem csak annyiból áll, hogy nem nyomjuk tovább, hanem a kezeinket leengedjük, testtartásunk ellazítjuk és a feladatba belevitt energiánkat is megszüntetjük. Ha valamelyik elmarad, akkor a ló számára nem történt meg az engedés. A jutalmazás a ló számára az engedés, nem a simogatás. Ezért először engedünk, lélegezzünk, a beszorult levegő, beszorult energiát eredményez, majd várunk és csak utána simogatjuk meg lovunkat.