Az utóbbi 2 évben lovas pályafutásom mondhatni hanyatlásnak indult. Mivel már nem egy lovardában dolgozom, hanem más munkahelyen, így felmerült egy olyan probléma, amivel sok lótartó kénytelen szembesülni a mindennapokban. A kevesebb szabadidő és a hosszas utazások miatt egyre ritkábban jutottam el a lovamhoz.
Ez nagyon is érződik, és sok mindenben megmutatkozik. Bizonyos dolgokban szépen lassan, de azért fejlődtünk a ritkább gyakorlások ellenére is; ügyesedik a ló, egyre jobb az egyensúlya. Bizonyos dolgokban viszont visszafejlődtünk. Olyan feladatok, amelyek eddig mentek, /pl. földről kért farat be/ most nem olyan jók. A hiba itt nem a lóban van, hiszen a feladatra képes, csak éppen nem hajlandó végrehajtani azt.
Mit tehetünk ilyenkor? Vissza kell lépni, és alapfeladatokat gyakorolni földről, mint az eleje, és hátulja körüli fordulat, tőlem el, és magam felé is kérve. Egészen a „kályháig” érdemes visszamenni, mint a vezetés és megállás, küldés, vagy a körjáték. Ezek a feladatok amellett, hogy segítik visszaszerezni a lovunk testtájai feletti kontrollunkat, a kapcsolatépítésre fektetik a hangsúlyt. Ennek nagy jelentősége van ebben az esetben, hiszen lovunktól nem kértünk olyat – rendkívül fontos, hogy ne is kérjünk, legyünk mindig tisztában a kondíciójával, főképp így kevésbé intenzív munkavégzés mellett -, amit ne tudna végrehajtani, ha akarná is azt. Az alapozás után vissza lehet térni az eredeti feladathoz, kicsit lehet követelni, de nem erőltetni!
Amikor nap, mint nap együtt voltunk, elértünk egy olyan kapcsolati szintet, hogy tűzön-vízen át, kérdés nélkül jött utánam. Ez persze csak képletes, vagyis nem kérdőjelezte meg azt, amit kértem. Ha megakadtunk, ott mindig a képességben kellett a hibát keresni, hogy miért nem tudja megcsinálni az adott feladatot. Ilyenkor nagyon türelmesen, lassan, lépésről lépésre kellett a lovat megfelelő feladatokkal, célirányosan ügyesíteni.
Mostanában a helyzet merőben más. Bármit, amit kérek tőle, biztosan meg tudja csinálni, hiszen semmi újat, vagy túl nehezet nem kérek tőle. Ameddig a kedve jó, meg is csinálja, de ha olyan feladatba kezdünk, ami nem tetszik neki, vagy csak unja, erélyesebben ellenáll. Ha szabadon van, elszalad, kötélen nagyobbat ránt, kihátrál, vagy épp beletámaszkodik a szárakba és előrenyomja magát, nem áll meg, irányt vált a kedve szerint.
Ilyenkor, hiába is lehet bosszantó a viselkedése, nem szabad a lovat bántani, büntetni, mert ő természetesen viselkedik, vagyis játszmázik velünk. Ha belegondolunk, miért is ne merülhetne fel benne a kérdés; ennyi ideig nem volt semmi dolgom, most miért erőltessem meg magam?.. A játékot nekünk kell megnyerni, egy-egy ilyen eset után, vagy újra kell csinálni a feladatot, vagy áttérni másikra, és később visszatérni.
Olyan apróságokban is megmutatkozhat hasonló játszma, mint a legelőről kihozatal, vagy a megállás, illetve az irányíthatóság. Például lovas alatt nem akar csak az ülésre reagálva megállni, hanem továbblépked, esetleg a cordeot (nyakmadzagot) erősen kell meghúzni. Ilyenkor visszakerül a fejre a kötőfék, és újra kezdjük az alapoktól a megállás fokozatait. Nem kell, sőt nem szabad egy alkalom alatt megoldani a feladatot, 3-4 foglalkozás után lehet megpróbálni ismét csak üléssel, cordeoval.
A bizalom a jóval ritkább találkozásaink ellenére sem változott a mai napig sem a lovam és köztem - a tisztelet viszont már hagy némi kívánnivalót maga után. A hosszú távú megoldás tehát erre a jelenségre az átmenetileg kevesebb lovaglás, helyette több játék a földről, amíg minden vissza nem áll az eredeti állapotába. Ha sikerrel jártunk, és elsimultak a dolgok, akkor sem szabad azt hinni, hogy mostantól végleg minden rendben. Ezt az állapotot fent kell tartani, és ha kevesebb az idő a lóra, akkor nem – vagy nem csak - az idomítást kitűzni célul, hanem inkább a földi játékot, laza lovaglásokat, terepeket, hogy mind a ketten jól érezzük magunkat. Azzal nem érünk el eredményt, hogy kéthetente beleerőltetjük egy kényelmetlen helyzetbe, amelyre sem mentálisan, sem fizikailag nem biztos, hogy készen áll.
Nem szabad erőszakoskodni a lóval, mert az csak a bizalom elvesztéséhez, félelemhez vezet.
Váratlan irányváltás a szabadon végzett földi munkában: ez általában a karám bejáratánál szokott előfordulni. A legjobb megoldás az lenne, ha fel sem ülnénk ilyenkor a lóra néhány foglalkozás erejéig, és földről alapfeladatokat gyakoroltatnánk, vagyis bizalom, tisztelet játékot játszanánk, mint a követés, és különféle kimozgatások.
A ló folyamatosan megkérdőjelezi vezetői képességeinket, ezért folyamatosan helyt kell állnunk és bebizonyítani neki, hogy igen is mi vagyunk a vezetők, és bízhat bennünk, mellettünk biztonságban van!
A ló háziasított állat, kiszakítottuk természetes élőhelyéről és kis karámokba, boxokba, állásokba kényszerítettük őket.
A ló gazdája a kiképzője is egyben, hiszen ő érintkezik vele a legtöbbet. Mindent szokását, a gazdája hatására tanult meg, jót is rosszat is. A lovasok nagy része észre sem veszi, hogy milyen rossz szokásokat tanít a lovának.Mindig a lóban keresik a hibát, és ilyenkor jönnek a köcsög, szemét, bolond stb. jelzők. Nem tudják elfogadni, hogy a hiba bennük van. A ló mindent okkal csinál, úgy is mondhatjuk, hogy tükröt tart elénk. De hiszen honnan is tudnák az emberek mit kell csinálni, ha rosszul tanították meg őket. Arról, hogy hogyan kell egy lóval bánni,hozzá közeledni, a testbeszédről azért nincsenek részletes írások, mert ezek régen az embernek természetesek voltak, nem kellett tanítani. A modern világunknak köszönhetően, a mai lovasnak ezeket tanulni kell.
